Sokan ismerik Antoine de Saint-Exupéry csodálatos könyvét, " A kis herceg"-et. Ez a különös, fantáziadús és gondolatébresztő történet egyszerre szól a gyermekekhez és a felnőttekhez. Jóval kevesebben hallottak a szerző többi munkájáról, regényeiről és novelláiról.
Saint-Exupéry vadászpilótaként harcolt a nácik ellen, és bevetés közben vesztette életét. A második világháború előtt a spanyol polgárháborúban is részt vett a köztársaságiak oldalán. Ez az időszak ihlette "A mosoly"(Le sourire) című elbeszélését. Ezt szeretném most megosztani olvasóimmal. Nem tudni, hogy saját életéből merített eseményt dolgoz fel, vagy a képzelet szüleménye.
A történet szerint ellenséges fogságba esett,és börtönbe zárták. Őrei rideg tekintetéből és a durva bánásmódből biztosra vette, hogy másnap kivégzik. Innen kezdve a saját szavaimmal mesélem el a történetet, amennyire emlékszem rá.
Nem volt kétséges, hogy halálra szánnak. Remegtem az idegességtől. A zsebeimben kutattam, hátha maradt valahol egy cigaretta a motozás után. Találtam is egyet, de reszkető ujammal alig tudtam az ajkamhoz emelni. Ekkor ráeszméltem, hogy gyufám sincs, elvették tőlem.
Cellám rácsán át az őrre néztem. Ügyet sem vetett rám. Végtére is ki törődik egy senkivel, egy hullajelölttel? Spanyolul kiszóltam neki:
- Nem tudna tüzet adni, kérem?
Felém pillantott, vállat vont, és odajött, hogy meggyújtsa a cigarettámat.
Eközben a tekintetünk óhatatlanul találkozott. Ebben a pillanatban elmosolyodtam. Nem tudom miért tettem. Talán az idegességem miatt, talán azért, mert amikor testközelbe kerülünk valakivel, nehéz megállni a mosolygást. Akárhogy is, mosolyogtam. Ebben a másodpercben mintha egy szikra húzott volna ívet a két szív, a két emberi lélek között. Nyilván önkéntelenül az őr is viszonozta mosolyomat a rácson túlról. Már felparázslott a cigarettám, de ő ott maradt a közelemben, egyenesen a szemembe nézett, és egyre mosolygott.
Én is tovább mosolyogtam, most már abban a tudatban, hogy nem egyszerűen egy börtönőrt, hanem egy embert látok magam elkőtt. A tekintete minha új távlatokat nyert volna.
- Van gyermeke? - kérdezte.
- Igen, nézze - vettem elő a tárcámat, és idegesen kotorásztam benne a családi fotók után. Ő is előhúzta gyerekei képét, és arról beszélt, milyen jövőt tervez nekik. A szemem megtelt könnyel. Elmondtam neki mennyire félek, hogy nem láthatom többé viszont a családomat, nem láthatom felnőni a gyemekeimet. Az ő szemébe is könnyek szöktek.
Hiretelen egy szó nélkül kinyitotta a zárka ajtaját, és némán kiengedett. Kivezetett az épületből, nesztelenül a kertek alatt, kikísért a városból. A település szélén elengedett, s továbbra is szótlanul, sarkon fordult és otthagyott.
Egy mosoly mentette meg az életemet.
Igen, egy mosoly - két ember természetes, minden kimódoltságtól, tettetéstől mentes kapcsolata. Azért idézem fel itt ezt a történetet, mert szeretnék mindenkit elgondolkoztatni, hogy a sok védőfal mögött, amit magunk köré építünk - ide tartozik az önérzet, mindenféle cím és rang, a pozíció, s mindaz, amit azért teszünk, hogy milyennek látassuk magunkat -, ott rejlik saját legbenső énünk. Nem félek nevén nevezni - a lelkünk. Őszintén hiszek abban, hogy ha mindenki felismerné a másikban a lelket, többé nem lennének ellenségek. Eltűnne a gyűlölet, az irígység és a félelem. Szomorúan tapasztalom, hogy a védőrétegek, amelyekkel gondosan körülvesszük életünket, eltávolítanak és elszigetelnek másoktól, nem is tudunk igazán érintkezésbe kerülni. Saint-Exupéry elbeszélése egy varázslatos pillanatot elevenit fel, amelyben két lélek felismeri egymást.
Jómagam kevés efféle pillanatot éltem át.Ilyen az, amikor az ember szerelmes lesz, vagy megpillant egy kisdedet. Vajon miért mosolygunk egy csecsemő láttán? Talán azért, mert végre találtunk valakit, aki nem rejtőzködik, aki őszintén, minden alatomosság nélkül tekint ránk. S a bennünk lakozó gyermeklélek szomorkásan visszamosolyog a kicsire.
Hanoch McCarty
