Csatkai József: A kukorica

Születése hajnalán felsóhajtott Zöldike:
- De édes a napsugár!
Majd jött a Harmat néni és megmosdatta apró leveleit.
- Jaj de jó, jaj de jó! - kiáltotta Zöldike boldogan.
- Mi a jó, testvér? - kérdezte a szomszédja, aki egy nappal idősebb volt nála.
- Ez a két jó barát - magyarázta a szomszéd - minden reggel meglátogat bennünket.
Nemsokára jött egy harmadik barát is: Katica néni vagy röviden Katóka. Katóka kis piros szárnyú, gömbölyű bogár volt és rászállt Zöldikére. Kis levélke, fiatal levélke, most megtanítalak számolni. Számláld csak meg a pettyeimet a szárnyaimon. Zöldike rákezdte: egy, kettő, egy, kettő, egy, egy.
- Ó, te kis buta - szólt Katóka - látszik, hogy milyen fiatal vagy, háromig se tudsz számolni. No, majd ha nagyobb leszel.
Katóka elrepült, de másnap ismét meglátogatta Zöldikét.
- Számold meg a pettyeimet, Zöldike!
- Egy, kettő, három!
- Már háromig tudsz számolni. Látszik, hogy egy nappal öregebb vagy. Növekszel és művelődöl.
Egy hét múlva Zöldike már akkora és olyan művelt volt, hogy meg tudta számolni Katóka mind a hét pöttyét. Ekkor érkezett a mezők táncmestere: a szellő. Fütyölt és tanította táncolni a fűszálakat és a leveleket. Zöldike is járta az andalgót meg a palotást. Tánc közben a szomszéd odahajolt Zöldikéhez és szégyenkezve súgta:
- Tetűm van, csíp, úgy fáj!
Éppen most jött Zöldikéhez látogatóba Katóka. Zöldike mindjárt elpletykálta neki, hogy mi baj van a szomszédban.
- Csak ez a baj? Majd teszek róla! - s ezzel Katóka odarepült a tetves levélhez és megette a levéltetűt.
- Köszönöm, Katóka, jere el máskor is!
- Ide is gyere, hozzám is gyere! - kiáltották más levélkék.
Katóka pedig sorra tisztította őket.
Egy reggel nem jött el a harmat. Ami azonban nagyobb baj volt, Zöldike mellett egy csúnya, nagy csalán nőtt s elszívta a földből Zöldike mellől a vizet. Zöldike szomjazott s a csalán megégette epedő leveleit. Arra sétált egy kislány, Magduska, virágot szedett édesanyjának. Meglátta a csalánt Zöldike mellett:
- Hű, de csúnya csalán! - mindjárt kitépte és félredobta.
Zöldike megkönnyebbülten sóhajtott fel. De a hőség és a szárazság egyre fojtóbbá lett. Napról-napra gyengült és bánatos volt, mivel se Katóka, se Harmat néni nem jöttek.
- Talán meg is haltak már mind a ketten? Én se bírom már tovább, holnapra meghalok - így siránkozott Zöldike.
Eközben beborult az ég, villámlani, mennydörögni kezdett és sok ezer levélke istenfélően megborzongott. Egyszerre csak megeredt a záporeső és hullt diadalmasan zuhogva. A sok szomjas virág és levél annyit ihatott, amennyit csak bírt. Minden beteg meggyógyult, minden haldokló feléledt. Amikor pedig a zivatar múltával kisütött a nap, olyan csudálatos illat volt a mezőn s a színek mennyei szépek voltak.
Végre Katóka is megjelent, alig találta meg Zöldikét.
- De nagyra nőttél Zöldike! És milyen szép vagy!
Katóka megcsókolta Zöldikét, közben megsúgta, hogy a jó Isten megáldotta néhány apró Katókával.
- Ha nagyobbak lesznek elhozom őket bemutatni - s ezzel már röpült is kicsinyeihez.
Zöldike pedig hétről-hétre nagyobb lett, szép kukoricabuga nőtt a fején. A bugából virágpor hullt alá, ezzel a porral bepúderezte a torzsáját. A nyár végére a legszebb kukoricatorzsává fejlődött.
Kíváncsiak vagytok további sorsára? Elmondhatom, mert véletlenül tudom.
Amikor az érett torzsáról lemorzsolták a kukoricaszemeket, éppen tüzes volt a kályha. A tüzes lapra rászórták a szemeket, lett belőlük finom pattogatott kukorica. Magdika a zsebébe rakta és elment egyik barátnőjéhez. Az utcán találkozott egy kis rongyos koldusgyerekkel.
- jaj, de éhes vagyok, kisasszonykám, adj valamit!
Magdika habozás nélkül zsebébe nyúlt s az utolsó szemig az éhező gyereknek adta a kukoricát.
Így tehát Zöldikének nemcsak az élete, hanem a halála is szép volt.